„Azért írom meg az esetünket, mert talán megnyugtatja azokat, akik hasonló cipőben vannak, mint mi voltunk. A kislányunk még nem volt három és már éjszakára sem kellett pelenkázni. Nagyon büszke voltam rá, de eltelt öt hónap és egyszer csak visszaesett. Először csak elvétve, aztán egyre többször bepisilt. Végül már szinte az egész nap arról szólt, hogy öltöztettem át, mert sorozatban bepisilt. Mehetett volna oviba, de megbeszéltük az óvó nénikkel, hogy később fog kezdeni. Sajnos volt elég sok lelki probléma. Rövid időn belül meghalt az egyik dédmama, ami biztos megviselte, mert a dédi sokat vigyázott rá. Aztán meghalt a cicánk is és utolsó cseppként a pohárban jött a kistesó. Ez túl sok volt a kislányunknak. Először nem akartam újra pelenkát ráadni, de annyiszor kellett átöltöztetni, hogy végül elegem lett belőle. Lesz, ami lesz, újra pelenkázni kezdtem. Úgy láttam, megkönnyebbült, amikor pelenka volt rajta, mert szerintem szégyellte, hogy összepisili a szép ruhácskáit. Próbáltam sok olyan programot kitalálni, amikor csak kizárólag vele foglalkoztam. Nem veszekedtem vele, ha bepisilt és sokszor mondtam neki, hogy nagyon szeretjük őt apával és nem baj, hogy bepisil. Majd ha úgy gondolja, hogy már nem akar pelenkát, akkor szóljon, de addig lesz rajta, amíg csak akarja. Kb. négy hónapig tartott ez az egész kalamajka, de egyszer csak vége lett magától. Egyik nap szólt, hogy ő már nagylány és nem kell a pelenka. Azóta egyszer sem pisilt be és nagyon szeret óvodába is járni. Így utólag azt gondolom, hogy a bepisiléssel akarta megszerezni a figyelmemet, főleg amikortól osztoznia kellett a kistesóval is. Látta, hogy a tesó is pelenkás, sokat foglalkozom vele, mert picike. Így aztán a kislányunk is úgy döntött, hogy újra picike lesz és újra bepisil, akkor biztos megint vele is sokat fogok foglakozni.”
